meghegedült az élet szavak borítják felszínem jég hátán jég szó hátán szó maradandó arcomon fekszik a tó a lé a szőttes elbúcsúzunk, mikor jön a tánc én visszafekszem, DE DE DE DE visszhangzik fejemben a ki vagyok? és a fergetegben ahogy elcsúszik a szöveg múlik nincs nincs megkapaszkodás csak ÉN vagyok, az ezernyi szó érzés nyomás a serteperte elszálló kakukktojás

felzúg ma is a létezés: valaki lehetne láttalan! de nem én vagyok az érkezés az ereszkedés határtalan

SZAVAK: mérgező feledtető búfalak

aludj a dús szénanátha hűs fosán magad a kép, ha elhiszed befolyik az orrod lyukán

a kép elszáll, a szó meghasad az idő térnyerő tető elhalad

felsír a csend, a bús magány: nem létezem!

te kis fürtös főkolomp te aki mindig csak kongatod tedd meg hát hogy jól leülsz míg magadat felforgatod

fájdít a sand, ellazít a néz felfeszít, lehegeszt visszatesz, eldalol

SZAKSZAVAK FELHASAD még nem végeztem, majd fogok

magány sereg viszkető alkonya ahogy saját párnájába int elbúcsúzik a tarhonya és magam vagyok megint

üres maradt ez a rész! de nem soká ránézek és betölti a szómenés

fingcsengettyűk kolompja szólít meg magasztosan te ki a bárány vagy, fitymapofa? és elkullog komótosan.

mára már jó vagyok, búcsúzom ~ szomorkodva int a halál után találkozunk, itt leszek megint

fáj a fagy fájva vagy tanult menetrendek harcosa neked az ír maradt, a sír maradt, ha ezt mind elhiszed

SZERETLEK szeretlek folyton mindig, elveszítelek és jó ez így, mert nem kellesz, mert nincs megint, csak te az én és az ellegyint

istenség a felszítás félek, hogy egyszer elfogynak a szavak és mi marad? a jelentéstelen átírás ha felszakad tátongó segglyukak a toporgás elmarad belehullik az elfogad ha felfakad a fő mű jelentés záloga bokorpofa ne integess nekem, mert magamhoz intelek magamba intelek csokor foka a száz szirom ~ elbírom megköszönöm, de minek? kinek? senkinek a senki meg elsiet na megbaszhatod, te záptojás! szagolgatod az elnyomás édes illata visszafojt, megdalolt egy kopasz bárd álságos tollfoka – ELKOHOLT

macskamancs ázott fognyoma áfonya alkonya

suta pajzán bárgyú támtalan számtalan hámmentes vagy hámtalan lehántolt végnemű mellette vagy mellbe nyű felszított zápfogak ellohad

KRONOLÓGIAI viszonylatokban édesmindegy, kedves dúdolta a könyvtáros és tüsszentett egy fenevadat

fáradok elhalok lopott pokoltojás a felkapott csattogó elkopott fogzománc e tánc

KÉPZETEK ~ megképzetek leképzetek én vagyok a fű, a fal, a tett istenek SZERESSETEK

pajzánul kiabál a pap leborul negédesen majd feláll és visongat tovább tovább TOVÁBB míg a szó eláll a hang megszakad s felveszi fonalát új idők új ifjonti zarándoka

ÉN VAGYOK egymásra pakolt jelentésrétegek s ha elhiszem, a hegyvonulat, csermely, patak, kis pagony leszek énmagam, és leszek az új otthonom

mindenütt fázom

sivalkodik a fióka NE sírjál kisbabám! ha neked fáj, nekem fáj, és azt nem bírom. megtiltom, megtiltalak elveszem, hogy ne láthasd soha, amit nekem látni oly mostoha te ostoba! bántalak, ahogy magamat mert te én vagyok én te vagyok sajnálom, te szörnyszülött

találj meg

tűznyelvek táncolnak kört körül körbeül, visszatérnek a képzetek

itt nem fázom

funkcióöröm a tetterő felröhög a réveteg törtető itt majd alaposan mindent benő a gaz, s nyerítve vágtat pej lován miközben fejére tűzrózsát vet a fagy

elbújok

ott vagy már? egy ideje kiabálok, és nem hallja senki sem nem felel a csend a nógatásra vagy csak én nem értem válaszát. belenézek, s ej! nohát! itt vagyok, itt vagy ott. és te is itt vagy, bocsáss meg, hogy nem láttalak azt hittem, te vagy a csend pedig az én vagyok.

itt egy kicsit, ott meg aránylag

feladtam magamat. de olyan ez, mint a szögre vert szőrme: fellógatva várja, ha újra nő a nap bőrsörényre váltja jellegét, és rádborul, rámborul, jámborul újra befed megvéd a tett, és megyek tovább kalap , kabát

na puff!

választanod kellett, hogy ne legyél oly nyugtalan komolytalan a mendemonda szócsövén eloson még folttalan a hontalan kotlós elgáncsolt csenevész réveteg homunculus

SZERETNÉK egy sötét szobát elbújni a fény elől de majd betör és elnyel komótosan neki mindegy, én meg elhiszem, hogy van sötét az ÉN az én az én egy hátsó szegletén ahova vitorlás szellő fodrai sem a holnap alkonya sem a megtört rút mostoha be nem fúj soha soha SOHA

HA nincsenek már szavak, mi MARAD? talán egy elnyúlt füttyszó fátyola, egy acsarkodó morcos pofa, a végtelen távola, a végbelem zsarátnoka. NA mi marad? ez mind mind, hisz nem múlik el soha a kis táncunk pomponos tűfoka

számtalan pihe fattyú ballag szorgosan az ő utuk, én meg szemlélgetem hátha kipattan majd nekem egy ismerős elem szemérmesen

SZENVEDÉLY hormonok táncának bajnoka FÉLELEM eltévedt kanócok búskomor fátyola TÉTOVA beáll az út felén a születő kész csoda SODOR elmentem máshova

ezek az én szavaim, és szeretem őket

Macskarom nyom hieroglifák Nagy komák Bőröm redőin játszanak A vérsejtek kilátszanak Rámkacsint a szorgos macsnyalint És visszatér játszani S ha elhiszem Macskanyom lesz egyiken A másikon A mindenen Jaj, mindenen!

Leülök.

Tolmácsolom magamat, te kis falat. Mit mórikálsz, kóricálsz, fennhangon ordibálsz Ha érkezem? Képtelen vagy nem megcsúszni a féktelen végtelen képleten? Te élettelen! Én bezzeg itt vagyok, hisz láthatod Miként én bosszúsan puffogok, meg duzzogok, Fújtatok, bugyborékolok, s mint pulykatok felvulakodok. Ezt most megkapod. Te sánta reszkető balfarok! Hisz jól tudod, hogy aki te vagy, az én vagyok. És ha én lennék, aki te nem vagy, mindent felfalok. S a csónakon az én, az ő, a te eggyé leszünk, És elsírjuk bánatunk ősmomentumát, a fő dumát, a sutát, a bántót, a hepehupát, a felajzott regrutát, mert ő harcol ellenünk, de minek, ha lecsiszolt hordalékán megpihen az úgysemértimeg.

rétegzett Tulajdonságok egymásra rakódott HABJÁTÉKA

lúdbőr oson a hátamon hideglelő zúzmara meredek téli iszony hegynyalábon kaptató lomha félelem mikor felfedem, hogy ki lakik a hátam mögött

ez a sor egy félrevezetés

lehet ám drukkolni, hogy a szánkamanó újra tudja-e építeni a kis szóvárait

Leülök ismét.

éhes vagyok üres szemgödrök bámulnak szüntelen fortyogás, a mélykatlan hangjai megrogytak a végtelen támfalak felnyerít a távolban a vad remény az iszonyat hogy újra enni kell. megtagadom. és a neurózis sötét lápjain elevez a csonthajó éhezem. és éhezni hullajó kéjesen felvértezem magam, hogy édesen savanykásan nyeljem az életem: a korty levegőt, az üreset, az élettelent.

receptúra: öröm meg vidulás és kis tojás

Nem sírok én, csak könnyezem. Gubbasztva a töretlen könyörtelen tölgyeken. Én förtelem.

ki nyalogatja a saját nyelvét?

Száz füzérben lóg az öröm, és én mégsem tudom, mit szakítsak le belőle, és a vágy megöl, ahogy tépelődöm elképzelt sorsomon

Nekrológ Elhalok. Szevasztok.

Rámnéznek a sötétikék: Na figyelj ránk, te nagy legény! Regéld el nekünk, ki vagy, kit látsz, hogy érzed odaát a szédülést? Felajzott képzetek ráncain hogy dacolsz, te elbaszott sündörgő zsebhuszár? Látod-e, amit kell? Fennakadsz? Megszakadsz: egy szó, egy tok, egy zabla belöki az inakat? Kifakad a fekélyes békjóból a sanda kismadár? Felsuhansz, hogy leszerepelj megint? Te ki vagy? Te ki vagy? Te ki vagy? Kérjük, kívánjuk, óhajtjuk, akarjuk, követeljük, hogy mi legyél! És vegyél fel egy, két vagy három zsáknyi azt, amazt, meg ugyanazt, te fasz! Csináld, ahogy mi csináljuk: ékesen, negédesen, rád ülünk majd kéjesen, és csámcsogunk a vágyadon pépesen, krémesen, a lépesen. .. .. Elhalkulnak a sötétikék. De szép vágyuk bennem dalolja a kínt, és int, hogy a bent a lent, a szemtelent, és visszhangjuk ellegyint és rámkacsint, és ring, és ring, és egyre ring

a nyelv félrevezetés

Leülök. Beszél a fal. Magához int, magába int, én meg bámulom. A fal én vagyok. A fehér máz, a vakolat, a felsejlő hasonlat. Én vagyok a fel nem nyílt tojás. Látatlan játéka a falnak én vagyok. A bebörtönzött zsákmegalkuvás. Megnyugvás. . Üldögélek, és felnézek újra. Egy pillanat, és meglátom magam. A tükröződő vízfolyás megtalál, ezernyi szem játéka más a robogás félrehull a széteső felfogás. Nyafogás. . Felnézek megint, és nem tudom, hogy nyitva van-e a szemem, amikor becsukom. Elhiszem, hogy nem játék, amikor nem játék. Összetévedt mondások sokasága a fal. Fogalmak, képzetek vágtatnak, sietnek egymás után, S ha megfogom, elhiszem, hogy megtaláltam őt. A nagymenőt. Magamat. A fraktál öttusát. Az önképzet élharcosát. . Körbekémlelek: mindenütt falak. Fodrokban sodródik az ár, s ha arcom elmerül, kikacsint majd úgyis a megtalál. Ne félj! Én nem bántalak, és más se bánt. Vagy nem szándékosan. Csak lomposan, loncsosan, mint a főtt kakukktojást elpáholják játékosan. Te ki vagy? És merre jársz? Érzem a képzeted, de nem tudom, miért. A visszhangod felel: a csend, ami én vagyok, s a suhatag felett egyensúlyozva a mélybe hullhatok, hogy felülről nézzek le rád. Ahogy zuhansz. . Buherált foltos macskaszőr. Na most megállj! Hol jár az értelem? Sötétben hajózó vadludak talán a kompozíció: a felhám és a puszta végtelen? . Megáll a szó. De más megy tovább. Elfolyt a megkapaszkodás. Felgyújtja magát a lósörény, lángra kap a délibáb, én meg behunyom szemem. Ott mulatsz tovább. . Felkelt a kép, arcomba szénrózsát virít, perzselve kacag, neveti testemnek esetlen táncait. A mostoha otromba lomha elnyomást. . A fal megint. Azt mondja, üres, én meg elhiszem. Szép ez így a hazugság bús medreiben. Megvetem, de ő a harsona, a tévedés ostora. Zokszava. Ő a mostoha. Meg én vagyok. A fal, a mind, a tér legyint, én meg elhordom tova kis tettek apró zarándokait. Most itt vagyok: sápadt és reszketeg. Félholtra vert folt, a csoda, a létezés csattogó agya. Az ostoba, határtalan gonosz szoba, az útvesztő. . Felnézek. Veszek egy levegőt. Drága az nekem. Az útvesztő tévedés, és mint tévedés, ismét csak én vagyok, mikor megnyitok egy csapot, és a lé szorgosan szétfolyik. Felnyalom. Lebomlok, hogy megtegyem. A fegyelem. A rend, a tett, a szó. Egyremegy. Ha felnézek megint, majd le, majd fel, és le megint, végre láthatom, hogy nem látok semmit. Csak magamat, a suta versikét. A képzetet, aki önmaga lett. A tett, a fájdalom, a szentek jó szava, és szegény kotkodács! Belőled sem lesz már tojás. Képzüllés, képellés. Képtelen képleten. . . . Ez én vagyok egy új lapon. Álmélkodom, hogy még mindig kitart a csend, a tett, a semmi. Vad lovakat képzeltem, vágtázó parmezánt, táncoló tetőt, egy oldalgó felmenőt, egy beomló lepedőt, egy szürke matuzsálemet és virgonc kobzosát, egy tobozban megbúvó kiscsigát, szerelmet és életet, fenséges lombokat, pudvásan rottyanó fodrokat, szorgosan búgó kolompokat, a porondon fonódó széles arcokat. Szemgödröket és mennyfonalat, mókus lompos meggondolást, a sárba ivódott nyomorok sajátos kéjes hahotának tűnő dadogását. De nem ez lett. Nem a képzelet, nem az elvárás esendő lángoló bokrai, eloldalgó beképzelt harcos loncsos kolompjai. . Megfogtam magamat, és a szétporladt homokszemek baljósan suttogták, hogyha megfordulok, saját markomban láthatnám magamat mint porladó kis virág, mint homokszemek. Ahogy elpereg. . Nem vagyok. Ez életem nagy paradoxona. Ha elég mélyre nyúlok, ugrásom saját magát követi végtelenül. Fraktálok hajthatatlan vándora. . Itt vagyok. Én vagyok. A fal vagyok. Minden vagyok. Szeretlek. Megbocsájtok. Meghalok. Én vagyok. Itt vagyok.

jártam én már itt?

a jövőből vissza-visszatérek

Van bennem egy feszülés. Az okozza, amerről nézem. Körbejárom. Ismerem az alakját, egyértelmű. A múltból néz vissza rám az ismeret. De tényleg ismerős. Komolyan. Körbejárom. A gömb minden oldalán egy-egy címke lóg. A feszülés magja ugyanaz: én vagyok. Csak a nevem más rá minden különböző pillanatban. Szerelem egy oldalon. A vonzalom, a vágy, a felfokozott izgalom. Félelem és rettegés ha máshonnan, más gondolatok furmányos bokrából szemlélgetem. Szorongás. Megfullaszt, és küszködöm az eláraszt viszontagságos habjain. Szétvető öröm, és ha lélegzem sem leszek könnyedebb. Ránézek, és kornyikálni kezd a háztetőn egy tonna rezesbanda. Aggodalom, hogy meghalok, hogy nem élhetek, hogy elvész a tudatom. Sötétből kiálló gombszemek. Meredek. Rámmeredtetek. Szép jövő, a múltjaim fonalán felkúszó bíztató jelek. Feszítenek, de egy a feszülés. Szétvető harag. Na szép! Még ez is itt maradt. A szőrösfosú habzó felnagyolt nyamvadt pudvás tömjénes szétbaszott fokhagymás fenepofa prostitúció. És a szerelem megint. A szerelem és a megvetés. Sétám körbe-körbe ring, és elámulok a tükörképemen. Ez mind én vagyok? Ez mind egyetlen lüktető feszülés? Egy gombolyag? Egyetlen érzelem? Egy töméntelen szimfónia? De hogy őszinte legyek, ez jó nekem: a felismerés. Megnyugtat, hogy nincs többé hazugság. A végtelen háborgás harmónia. Itt béke van. Hisz ez csak én vagyok! A nyűg, a gond, a bánat, a bűntudat. A gyász, az öröm, az élvezet, a szenvedély, a harag, nameg a fájdalom. Ez mind-mind egy nagy feszülés, egyetlen entitás. És az, hogy ki tart velem, csak abból áll, hogy ki áll, és mit néz a végtelen mély gömb egy adott túloldalán. És hogy én mit nézek? Mostmár bármit. Ez mindenem. Körbejártam. És körbejárom még amennyiszer lehet. Hisz ez az élvezet, amikor találkozom magammal, és rájövök, hogy nem vagyok, pedig létezem. Levegőt veszek.

az a helyzet, hogy

Harsány kacagásom kong az üres lépcsőházban

És leülök megint.

Megkottyantam. A rottyonláp fertelmes posványának mélyében lakom. Húznak, vonnak, cibálnak az érzetek. És nincs menekvés. De nem ám. Elbújnék én a saját agyam elől, ha lehetne. De tudom, hogy nem szabad. Hiszen már voltam ott. A bántsd, a bántsd, a bántsd magad titkos jelszava feldalol. Felzsong a kis fülemben. Élénken sikít, mint a félholtra vert rémült csecsemő. Fuss. Szaladj. Rohanj. Menekülj. Mert fáj, és mindig fájni fogsz. De ha bebújsz az öngyógyítás tüskés vackába, nem érzed többet az agyad. És ő sem érez. És én sem érezlek. Csak fájjon már, a kurvaistenit. Vagy tompuljon, vagy bármi, csak ne legyen, ahogy mindenem zsibong és feszül. Legbelül. És tudom jól, hogy elférünk mind. És a hullámok közt is odaadó béke vár. De rettegek. A beleereszkedés, az elmerülés képzete kevésbé elfogadható. Nehezebbnek hiszem, minthogy széttépjem magam. Vicsorgó agyaram a saját húsomba váj. Becsukom a szemem, és élvezem. Egy lapátnyi fájdalom még rákerült az eltemethetetlenre. Most jó. Selymesen búg az alkohol Feldalol a tompító. És elmegyek edzeni is, ahányszor csak lehet. Hogy az fájjon, aminek nem kéne fájnia. Mert magam már senki sem menti meg. Semmi, semmi, semmi. Semmi sem menti meg.

nabazdmeg! asszem, újra szerelmes vagyok uhh, papi hát köszönöm szépen, de ezt most nem kérem ez a régi vágy kopogtat és csilingel megint aszittem, ezen már túlvagyunk a birtoklási vágy, a kampók és a horgok lejtmenet csatája vár felzúg az esti rezonancia esküszöm, aszittem, hogy már rég kigyomlálódott belőlem a tulajdonlási ihlet mert mi is a szerelem? az idol, az érzet, meg a kell nekem. pfej! de nem kell ez nekem! mármint kéne, de mégsem, de mégis és úgy félek, mint a kisgyerek, aki a lány copfját először húzza meg. temérdekszer szerettem mostanság, bárkit bármit, ami csak szembejött, és elhittem, bizony elhittem magamról, hogy az, hogy ilyenkor nem volt szükségem birtoklásra, azt jelenti, hogy már nem is lesz. én alember elhittem magamról, hogy feljebb vagyok és félek ám félek nagyon kiterülnék az intimitás perzsaszőnyegén és felfedném, és kiderülne hogy nem vagyok szerethető de nem ám! sőt, hogy undorító vagyok. mint eddig mindig kiderült. vagy kiderült? hiszen mindenki szeret! csak nincs bennük birtoklási vágy ejha! arra vágyom, hogy birtokoljanak? hogy valaki tulajdonolni akarjon? ez volna a szerelem? a kölcsönös birtoklási vágy? vagy netán bármilyen kapcsolat csak birtokviszony megalkuvás? hmm, de faszos módon belegabalyodtam! megvonom a vállam. asszem, most kiverem és a post-cum clarity majd felfedi az őszinte igazat egy darabig

ashkala blupé, alala lupé ashkala blupé, alala lupé

Te mérhetetlen elherdált faszkolomp! Csilingelj már, a kirelejzomát! Üszökkel kivert makkos bélbetét! Szerinted a szenvedés semmiség? Sajátosan kavargó elbaszott szennyfodor. Te száni száni fasz.

ostoros fingcsattanás. ez biza fraktálos lett!

Adj nekem nevet! írj körül, definiálj. mondd meg a végemet, rántsd le a leplemet, a titkomat a határok nélkülit: hogy én vagyok a határ, és csak akkor vagyok, amikor megnevezel. elevezel. el veled! el velem! el velünk! nincs nevem. és ha rajtam múlik, ne is legyen. te meg pörgesd csak nyelveden a fogalmakat! én addig elveszek, és ha szeretnéd, találd meg a határokat, ahol úgy véled, hogy lapulok, megbújok, hogy vagyok, és adj nekik nevet. fogalmakat, kategóriát, igét és tetteket. kérlek, temess el. felejts el a szavak holt posványa alatt. én addig elmegyek, de itt leszek veled Én, én, én, én, én, én, én Ki lehetek?

while(true) { break; }

az a véleményem, hogy

de vajon kellhet a szánkamanónak a szó: az önigazolás: a definíció?

neurotikus vágyfelfedezés megy a szvájpi-szvájpi-szvájpi tolnám be az intim pogácsát, az elfenekelést de megkajál a kis beszéd, a negédes kérlelés, az értelmetlen önfitogtatás a halk fitymacsattogás megkajál, és kiköp, és újra szájába vesz én meg ténfergek fáradtan a ködös elképzelések lankás dús keblein és megy a szvájpi-szvájpi-szvájpi én is elmegyek mint oly sokszor, titkosan szenvedek a szoba sötétje otthont ad, bimbózó felejtést hogy te sem vagy és egy ideje én sem vagyok úgy, ahogy megszoktam és vágyódom, és felejtek, és sanyargok, és savanygok, és elvagyok, és megvagyok, és jó nekem és benne van a mozdulatokban a búgó annaörök, de mit kezdjek vele továbbhaladtam már rég a belémdolgozás vidor kis fátylain már rég fennvagyok bennem vagy, és gondolom, valahol én is benned vagyok de megy a szvájpi-szvájpi-szvájpi és megőröl a fene, hogy bárcsak a bárcsakok világában bárcsakolnék de amúgy meg nem kell, nem is akarok te sem kellesz, de nem is kellettél soha vagy nem úgy, ahogy azt a megáldott társadalmi konvenció diktálná belém . legjobb barátok kálváriája a pá a kimondott kimondatlan búcsú kürtszava és én itt vagyok, és fekszem egyre, heveny heverészést folytatok és elmélázok a létforgatagon, a fennforgatagon, a magamon és jó nekem a bennekem és létezem ha még jelen lennél, erre nem jöttem volna rá köszönöm és köszönöm, hogy bátor volt a tett, hiszen a legbátrabb szent te vagy a színpadunk sistergő bábjátékain túli dumák boglyaiban felsejlő hazugságaink kibomlottak kibontottad kibontottam pfej! sok munka volt! de sok szép darab szép darab bizony, bizony, bizony megtartjuk, megmarad szeretlek, a macskarúgjameg! de a birtoklási vágy kihalt ez nem az, amit mások mondanak hiányzol, és megtaláltam magamat és így van ez helyén nem kellesz, sohasem kellettél de megy a szvájpi-szvájpi, a végtelen hurok most benne vagyok, de majd hamarosan kimászom a vacokból, a vacakból, és kinyílok, mint a kis lótuszvirág, vagy a rothadó kaka, vagy a pékségből buggyanó kenyér illata, vagy bármi bármi bármi, ami én vagyok az öndefinícióm része vagy és részem maradsz örökre köszönöm, szeretlek, ne is lássalak! most a szvájpi van, meg a dús fitymacsattogás meg én vagyok, ez is én vagyok ezt sokszor mondom mostanában vagyok, vagyok, vagyok mi meg hol meg hova bárcsak elmesélhetném. de nem vagy már és én sem vagyok vagy vagyok vagyok elszomorodtam siratlak sírdogálgatok

a szánkamanó a változás jogát fenntartja

az emberi kapcsolat: birtokviszony megalkuvás

a bifi, a böfi a rifi meg a röfi a tifi, a töfi a bifi böfi röfi

ez a sor kontextusfüggő

visszatértem ez elhagyott sorok közé eltelt némi idő temérdek világ létrejött, és én magam elhaladtam a tátongó hegyvölgyeken de rendszeresen visszaolvasom a megalkotást hisz a jelen is csak múltként lesz egy velem, amikor vagyok tehát ezt most beékelem: a visszetérés: emlékezés az emlékezés: újraépítés és én most újraépítem, ami itt maradt semelyik gondolat nem lehet védtelen megérkezem, és rontok-bontok az ős szavak vakolata elmálik az ujjaim alatt és felkenek valami egészen más tapasztalást a barlangrajzomon könnyezik a tűzkörém fürtös üstökén megremeg a múltjelen és én elképzelem, hogy mi volt és mi lehetett volna való velem elengedem elkapom meggyúrom beépítem a játékkockák várfokát lerombolom letaszítom, és visszapakolom valahogy máshogyan hebehurgyán, komótosan életem művészetét: a saját utam a változásban magamabb leszek és bozót cserje vánkosán elnyúlok kendőzetlenül visszatértem és önmagammal szembeül a voltvalóm én letérdelek, kezet fogunk, cinkosan rámkacsint a lobbanás és visszatérek oda, ahonnan visszatértem de már ott sem vagyok megyek tovább és következő alkalommal bizonnyal átírom ezt a suta befejezést rekonstrukció

futva, gyalog, futva, gyalog, futva, gyalog, odább agyalok rekurzió, rekonstrukció, relétezés, revaló helyénmanó, helyénvaló

bizsereg a kozmikus háttérzsongás komédia

küldeném mindenkinek, aki szereti

gondolatfoszlány aprócska, csenevész elfonnyad, eloszlik nem marad meg, csak lenyomat ami kitart amíg csak létezik a létezés máshogyan, más folyam egy töprengő toldalék, egy eltévedt hordalék morzsa lét a hegytető kitart de lebomlik majd végtelen csírára a föld fennkölt lenn költ, elkölt, megkölt ébrenkölt megkomponál összekomponál a felsejlő vén határ de közelebbről csak egy kis rezdülés egy foszlány egy gondolat befogad és eloszlom vele, veled, velem felemelem megforgatom megnyalom, megszagolgatom ránézek, és elképedek egy tüsszentés, egy vak öröm egy beszakadt köröm egy eltöröm, és felpörzsölöm hogy kikeljen belőle a nyelvvirág és a képzetek pöffeszkedő boltíves csarnokát karmesterként újra és újra alkotom a fennkölt selejt szólamok foglyaként a gondolat egy kalitkába vert kis fogcsattogás apró lábjegyzet a szimfóniák tengerén és mégis ő az egész világ és mint szorgos diák én felfejtem szórványos gombolyagát de most elmegyek, és elrakom a ceruzát ez egy halál, most meghalunk de akár látod, akár nem megy tovább megy tovább és megy tovább

ez a legigazabb dolog, amit le tudok írni

szikrázik a sziporka pajkosan játszik a fagy zakatolva kúszik az omlás görnyedve léptet az agy

ott lenni a bennben én kint vagyok és alaposan odafagyok a csapok, a jegek, a pálcikák így nem mehet más így nem lehet tovább a kikongató végtelen üres gödrökben a mivoltot a hogyvoltot az eloltott nem lelem elvetem, felfedem, el velem te mihaszna lökedék pöffedék görgeteg förgeteg szavak, helyek

tántorgó tévelygő ténfergő térnyelő és kitárt fennforgó létező elhasalt szánandó füstölgő lángpinák

heverek. az álom átkúszik az ébrenlétbe, az ébrenlét az álomba

ki az az ágens? ki az az alany? ki az az én? mi az a reflexió? az én végtelenségig bontható de egy leírható pszichés szinten sematikus komponensekből áll halál

az élet temérdek visszhang a lét

elhittem, hogy a múlt és a jövő játékszere vagyok a két fogaskerék őrleménye hogy én! én, aki most itt vagyok, csak ennyit ér mint egy kitépett maréknyi hajfonat amennyit a múlt, és amit az elképzelt jövő pipettás kardfoga helyezett belém . a vaskerekeken ugrálva fárasztó a megpihenés ezért inkább bebújok magamhoz magamba, hogy meglegyek elengedtelek és emiatt megvagyok

begyöngyözém alfelől

Hova bújjak magam elől? Én vagyok saját figyelő szemem. És követem a kilétben, a milétben mit teszek, mit szövök, hogyan fűzöm össze az ellopott rojtokat. Pihennék, de már nem tudok, új dolgokat tanulok, és figyelek, és látok, és hallgatok, és hangoskodom, mint egy kisgyerek. Ő se pihen, de mihelyst aznap mindent elsajátított, nyugovóra hajtja kis fejét. Mint a figyelem, mint a lét, mint a zsongást kísérő dalbetét. És holnap majd új dolgot tanul.

zajlik az öntolmácsolás, nem ér véget sosem zajlik az igaztalan önigazolás zajlik a folyam, zajlik a fejem zajlik az apad, zajlik a dagály zajlik a fagy, zajlik a fáj zajlik a zaj és fejemben szól az érd utol téged és minket a mindannyitól szól szól és szól az eredéstelen létfolyam s a közepén én lubickolok és ha minden jól megy, megtanulom, hogyan lebegjek a lét felszínén anélkül, hogy elmerülnék, vagy hogy kapkodnom kéne ahhoz, hogy ússzak

ó, nahát! itt egy kis énvagyok

a világ csücskén pörög-forog a transzcendens lüktetés ihana szép vagyok a felforgatag benne liheg a holdtalány a messzi föld ahol én lakom a jó fele jó helye ablakon átkacsint a mihova a mennyire oldott lankás képzetek mindet az agyam falja fel, menti meg én vagyok a szánkalény a szánkahold a szánkaszó a felnagyított pörgő négyzetek, a formák, a képzetek létezek na nézzetek! lessétek meg, ami én vagyok, ami mi vagyunk az ars poeticánk a feltöltött egység kelepcés pitypangerdeje minden elfér idebent mindenki meglehet és megeshet, hogy elveszek, és mindent megteszek, hogy egy legyek, és szétszedjem, amit mindjárt úgyis újra összerakok kopogtat a ceruza, a szépség, a fennkölt táncika szavakba fordulnak a képzetek de nézzetek, nézzetek én táncolok bennetek, a végtelen, a féktelen, népes és néptelen képletek átfolyok igyál meg a szánkaszó, a szánkajó ó, papó! az elhaló fohász a visszhangok pajkos hangzatos szózata átpördül, megprököl és forog a világ tűfokán és én csak egyet kérlelek: ne felejts el néha odanézni!

na, megtaláltál már?

szívesen látlak! töltsük meg az üres szobát képzetekkel, érzetekkel velünk hogy együtt legyünk gyerünk

kopogtat az alkohol a kobakom belfelén

a megértés fonadékán ücsörgöm egyedül nincs velem senki, csak a cserfes szájkosár kiköpi magából a néma táncokat míg én eggyé válok a lenge szellő leplein elnyúló harmatos esti kín végjátékain felajz a magány

magad ellen harcolsz, te vagy a szélmalom felhorgadt fejjel a szemed is fennakad ahogy keresed a hibát, a vasfogú kerekek pörgése őröl és visz tovább de kapaszkodsz, mint a megátalkodás te kis tojás egy laza törékeny korhű porhüvely halmaza ezt vidd haza és tégy vele, amit akarsz ha bezavarsz, felzavarsz egy sereg fortyogó micsodát, kicsodát, hogyishívják bigyulát ott már nincsenek szavak mártózz meg, és lásd hogy valójában szereted, amit most megtalálsz feltalálsz eltalálsz és ernyedt tested üres gödrein felsejlik a kinyíló holdvirág a láp, a mocsár, a dús mező egy új világ az elrejtett tisztaság de addig is lovagolj elképzelt beképzelt szennyeken szemtelen szemérmetlen szenvtelen kell neked kell nekem a küzdelem, a megtisztulás mivel ezt láttad eddig, csak ez létezik a sánta suta esetlen fájdalom most elhagyom ahogyan elhagylak téged is elmerültem elmegyek kövess

Bárcsak ne bántanál Síri csend felel Sírok én is

szóvirágok fodrainak vánkosán a lágy szóforgatag beborít beborítom beborulok

Kozmikus tévelygő nehézkedés

Bambulok Csellengek a vidor vízsodor szélein Mellettem siklik a csönduszály Félnótás felhők hánynak szürke rojtokat Az andalgó folyó sodrain Réveteg sirályok sírnak rothadó haltetem felett Míg én elmerülök agyam hordalékain Tágszemű mafla érzetek Hullámdús pattanó pillanat Félnótás eltévedt hangfonadék Fütyülök, míg ténfergek a végtelen képlet fedélzetén A matróz én vagyok A kapitány felettesem Eldobom magam, hogy elé tegyem Ráköpjek, suvickoljam, aztán felvegyem És ő elfogad, én meg csak dúdolom A közös nótánk ősi rezdüléseit Az elfonnyadt üszkös megalkuvást A koszlott elbukást És megértem, hogy ez a végzetem A sodródó eltévedt képzeten Siklunk örökké, ameddig érkezem . Döndület Felvet a hullám, és nézhetem Ahogy elbukom Lábaim botlanak lábukon Kalimpálnak a kolosszus tagok . Felbuggyanok . Olajos fátylakon siklik a hajó Odabasz, odabasz, odabasz A kósza introspekció

Teodor az aggasztó aggastyán

Az Éntanácsos

így gördülnek tovább a gondolatok

az elme hullámzó székhelyén fészkel a tudatkirály csillogó üstökén fejkolomp virít fennhéjázva oktat ki a lét titkos kérdéseiről a mindentudó aranyló csarnokán végigdöng a kacaj bölcsessége átható, értelme képletes minden kis tette lángoló felismerés tündöklő dobozolt valóságfelvetés figyelek ő pedig hazudik szavain ásít a hasító árulás felhergeli magát, és bőszen sutyorog dekára mért nedve mindent beterít befogad áthat, és oltalmaz dudorgom, míg a hiedelmek kibélelt álnok kelepcéjébe csal megingat, és amikor megrázom magam, újra befed megbéklyóz követel és én hagyom, hogy befolyjon a repedéseken a réseken tolakodón kéjesen, negédesen hogy eggyé váljunk a hatalmas titokfal fraktálöblein önalávetésem töredékein fohászkodom struktúráért és megértésért könyörgöm, miközben ölelőn bólogat a félrenézés kereplő füttyszavát újra a fejembe zsongja én pedig lelkesen térdelek megjárom a leborulás összes fázisát kérem a sémát, a geometriát kérem a fogalmat meg a kategóriát kérem a szót, kérem a mondatot, kérem a kifejezést kérem a tárgyalást meg a befejezést, kérem a szózatot újra magam szimbóluma lehetek újra magam szimbóluma vagyok körbe lépdelek és mindeközben a csendben nyugovóra helyezem a csírázó megértést miszerint vagyok, de nem létezem történek, de sosem érkezem ahogy lélegzem elaltatom a fodrokat a rigmust, a ritmust, a boglyokat elaltatom a sántikáló félmeztelen cikázást elaltatom a magamat elszunnyad a hintaszékben a nemtudat bebújik a bús apró agyfordulat megpihenek felnyerít a tudatkirály a tébolyult én meg újra leborulok nagysága előtt begörnyedek pávatollain, és cselt szövök alaktalan bábfohászt építek: eljárom számára a násztáncokat, a rituálét felköhögöm az imákat elfogadom a szégyent, a bűntudatot, a rettegést a fojtogató zakatolást a megalkotást tajtékzom berendezkedem berendeződöm tekintete büszkén elterül játékom szőttesén és elhiszi, hogy amit itt megfontam örök marad nem félek már, a csel célba ért a tükörbúra megrepedt a szúette lambérián enyészik az idő derengő fátyolán szétfoszlik az avar rebbenek és felfedem bölcsőnyi hintaszékben himbálódzó önmagam ott vagyok ott lapultam mindig is a semmiben átölelem, és felkapom megpörgetem és táncot lejtünk újra, újra, újra a végtelen mozzanat síkjain elnyeljük a zenét, a sárt, a képzetet az összenyalt érzetet a kérődző rút penészhegyet elnyeljük az időt, a szót, a támfalat a zajt, a kacajt, az álmokat örök körforgásunk lesz a léptetés szédelgésünk a kérlelés és a tudatkirály is már csak tapsikol öröme ezernyi virgonc csillogás hatalma nincs, a tánc a végzete egyek vagyunk egyek mindörökre tiszta vagyok aztán meghalunk

ragadós posványos sárban székelek benne ülök a maradványokban a feltorlódott por, körömpiszok és nyafogás retkes bódulás én benne kérődzöm a bezápult csillogás öröme fognyakat virít elterülök, és nem érzek semmi mást csak a szorongató semmit az elfojtott létezést a bezártat, a hunyást, a csendes felfordulást csellengő csatangó cselédek csípője forgatag és én benne áporodom a figyelésben ahogy megtekintek és ahogy megtekintem magamat ahogy elvonulok magam előtt ahogy megállok, megnézem a sárban torlódó szeleburdit ahogy ő visszanéz és áttetsző tekintetén keresztül figyelem a létezést a jómagam benne foglalok belém foglal oda trónol, ahol én vagyok a megállapodás, a rút csodás halandó béklyócskák tartanak és az enyészet túlfelén még több enyészet akad nincs kiút de nem is keresem elmerülök, elmerültem, és majd megteszem ha kell nekem ha akarom vagy ha történik velem egye-fene jó nekem te senki sem én senki sem elemelem eltemetem elesek elterülök elfeledem el velem el nem sem

psszt... valaki van a tükörben

lelki csíkokat kotlik a szívem

orrontom a petrichort messzi idők tengelyén hántja fel a gazt kibújik alóla a holdvirág és szikrázó vigyorgó üstökén átsárgállik egy ernyedt hajnal pírdala egy elmúlt tenyészet sírfala búcsúztatom lendületes szemcseppek zápora zúdítja ki mind, ami benntapadt és én csak ülök mindenhol elől, elbújtalanul, feszületlenül ahogy minden szépen elterül kisimul, és egy új világ palántáit simítja belém a tévedés hogy rossz helyre figyeltem eddig megérkezés

rostos kis fingfodor vagyok

egy darabig, de már újra nincs

Szeretettel várja vissza Letargiázia

a tarkómon csurog a lélekszaft enyvezem befejezem a terhelést elindulok kikukkant a lételem kérlelem a félelem fémszagú zsarátnokán botorkálok komótosan eltapostam

felizzik a csetepaté itt kopog a csata pata mentális mega maga? mama

ó, ha magamban lenne mind az énvaló!

megtaláltam a mag magam maga egy mag talán? elnagyolt csókos pamacsok boglyain túl ott voltam mindig is a feszülés, a feszület a szétnézés, a szó, a tett ami mind én voltam, én vagyok, a hó, a ló, a rossz, a jó, a tahó, a kis manó az önreflexió ez mind mind nem igaz, nem való alávaló alattvaló megtaláltam a mag magam kis rózsaszín bab vagyok bíbor hőt áraszt, és szerethető de nem a szeretet maga nem is egy definíció nem egy reflexió csak a meglevés a vanás a bennem való jómagam az alfalam és felfalam mélyén megbúvó kis csíralény átkozott vagyok, hogy eddig nem találtalak de nem is tudtam, hogy kereslek hogy keresem félrevitt a szóforgatag a létvirág, az elvárásokon nyüzsgő rút kis hangyakatonák a bizsergő érzetek, a figyelés, az én, az én, az ÉN, a tett mind mind félrevitt megtaláltam a mag magam jó nekem és most hogy tovább? hova legyek? innen már talán szeretni is lehet valóban comme il faut, ahogy azt tenni kell, ahogy az létezik a birtoklás, a tulajdon hatványaitól mentesen először magamat, aztán majd bárki mást a saját közelemben most jó nekem nem fázom, nem didergek ahogy az elbaszott király a magány halott tróntermemben immár csak én vagyok a kis babvaló persze felette ott cikáznak a régi rétegek de nem bánom amikor majd kicsírázom, lesz belőlem, ami meglehet kellemesen egybevett megnevet megtaláltam a babvalót, a mag magam ezentúl mag vagyok magam vagyok bab vagyok babom vagyok

mindenütt melegem van

kozmikus fingharmat

Harsány a csönd Kolompol a fémes éteren Az üresség megtölti arcokkal a szót Dúlása táncra kel Felkelti az agyhalott manót Tudatra fel! Én is ébredem És a felsejlő horizonton pöffeszkedő ős urat pompás csarnokában fellelem Ahogy darálja az elméből elpattanó apró népeit S a lépteit nem hallja senki sem Fel nem zizzen az avar Lángra sem kap a gyertyafény A csillagharmatú por sem csilingel És mindent mindent elural a szikrázó magány Szemerkél a pernye, pelyhei súlyosan hullanak fölém Sima mankóján támaszkodik a sötét Sekély margóján nyúlik el a halál És én is elnyúlok mindalatt a csendben a matracon Megkóstol a penészvilág És az elmúlás pézsmás illatát egybefonja a csend virágaival Felrakom fejemre a koszorút, és kikémlelek a szemgödrökön át A semmit látom: az üres szobát A konvektor búsan szundikál Elernyedt függöny várja, hogy szebb idők okán egyszer majd újra lengesse a szél Halott porcica gubbaszt a sarokban Halott ferdeség oson a sarkokon Halottan támaszkodik a fal árnya az utcalámpa sávjain Mozdulatlan csillárpajtás sem bukja fel magából a fényt Bepállott korongokat dobál a mélységes ásítás Mindent az elnyomó csönd ural A pöffeszkedő A lángsor mentes avítt fonadék Bugyogó bendője bekebelez, és elmúlok, mint a szorongó szembogár Csönd honol De a csöndben ott a tűvilág Felsejlik a simlis szemsövény, s ha jól hegyezem a bennmagam, ha kitálalom az elhagyott fölényt, a végtelen csönd fodrain újra kikacsint a hullámsöpredék Vágtázó szilaj vitorláiba kap a névtelen sötét Az elfelejtett lélegzet felszakad A pazar szenvedély A csend, a halál, a béke, a nyughatatlan örökkévaló A táncban egyre lesz És pihenő testemben csírára kel a szépséges magmagány

csodálatos liliom bomló múló pici gyom

bebugyolál a pávavadon megvéd, elbújtat, felölel a síromig tarol, én benn vagyok az őserdő felbúgó füttyszava benne jár

felpattan az üstökösbefőtt, kibújik a báblakó

én vagyok az önkifejezés az önbefejezés az omega az alfa a végelőm a szenvtelen szentelőm felhelyezem a szókoronám megalkotom a palotám a birtokom a kilátás belátása én vagyok elkapom megkopik és a tetején a rárakódott hordalék új palota vár a kultúrréteg halmazán én állok újra győzedelmesen a fejedelmi zászlósuhanc dombokon dús felhő kompokon vad kondás kolompokon és a fűbe telepedve eléneklem a dalt míg a házakon csapódó fényfalak ketrecbe zárják a hangokat de én zengem, dalolom, bődülöm a kis virágokon fénylő gondolát a szavaim fennfokát az idét és netovább bevégzem a kezdetem

suta sánc buta tánc

Kutyaszarban térdelek A város átölel A harsány tűzfalon megtörik a cél A nap virít Kópé tekintet ül az üstökén Fulladok Füst szitál, a szürke tűlevél Az utak lármája gondosan befed Rámborulnak a lét foszlányai Hervadó képzetek sietnek elfelé Izzadok A kőtitán leterít Felolvadt a régi hó A létezést felnyaló fősodor Rég fölém terült Rezgeti az örök jelen Körbeszalad a nincsmegáll Már nem is forgatom fejem Hagyom, hadd lóbálja kicsiny rút pallosát A gyermeteg Játékain egyremegy A csodás beteg felfordulás A dokumentált szétesés Meghimbál a gyöngyfattyú pillanat Nagy bámész sereg Sokan vagyunk Az elszigetelt hangyaraj A bánatok, a szenvedés, az izzadás Az öröm, a hatalom, a düh Mind külön doboz A vasbeton kerítés bezár És mi lüktetünk Egy-egy leborult fazon A járdán szétmázolt kutyaszaron.

táncolok a furcsa murcsa kozmikus nehézkedés megfonja lépteim én meg megyek, előre hátra dől a jó idő a megfelelő a csilingelő kelepelő kerepelő eltaszít és újra jön a felborult bödön kecses karimáján éremdús cseppet szül a nap felfakad kibuggyannak a méz rőt táltosai egymagam önnön fonadékába lép a hajmező körbetép a táncoló jövőmenő és én táncolok végre először egymagam, de elegen és tipegésemből kikukkant az eljövendölő törpe játékosan komótosan és benne van az önmagam a végjelen s ha nem érti senki sem nem pofáz nem gatyáz én megmerítkezem és megpihenek a léptek langy ölén megmásztam én látni már tudok most járni tanulok

el kellett felejtenem, ahhoz hogy újra meglegyen

ihana

a kozmikus önvallomás reflexió regresszió megesik megesett lebontottam lebontatott összerakom

Rétegek rebbenő vándora Körbenéz, bekémlel minden egyes zseblyukon Váltja a számokat a szánkalény Játszmahős Könnyedén süvít a szélkolomp fövenyén Megérti, körbejár, megérti újra Ugrabugra felfogás A perspektíva dorgáló megrovás Feljegyző finomkodás Egész dalos Félnótás Himnuszos Fimotás Fogmosás

tudod, mi a szép a macskaszőrben? semmi az ég világon semmi mert mindent dús macskaszőr borít bekúszik a rétegek közé az agyerekben is tömődést okoz mindenütt ott lapul meghúzódik álnokul és mikor elrágnék egy random kajcsikát a fogam közt is ott virít a macskaszőr a kurva kunkor szőrmeszál a büdös picsába már!

félek egyedül félek mások között mások mások mások félek félek félek jó lesz bebújtat a nagy tömeg megfog, megtart, megragad megragadok hátha remélem geci, de szar miért félek? emberek ők is csak meg én is csak mind apró magjövevény nincs már szükségem tanulságra tudásra emberekre van megölöm a magányt mert ő már nem öl meg magmagam, most segíts!

futok egy jót: fogócska jövőmagammal fogócska rekurzió

megesik, hogy rálesek

hullámzó bolygófelszínen lakik az eltévelyedés, a véletlen, a számtalan és az ellehetetlenülés

felsejlik a múltjelen vitorlát bontok a szánkatengeren

Lustingo Macska Nyervoza

elidőzöm életem kontextusán: a haláltusán

csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet eset csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet ecset csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet csevet puff halál

szánkamanó ~~~ bábeli könyvtár permutáció

bennerésze vagyok az énmagomnak van helye trónra kerül a porvaló tengerén megérkezém

flowkusz

Én vagyok a nyugalom Átadom Nincs elvárás, nincs kötelék Ezt kapod, ezt adom Mással nem szolgálok Nincs elvárás Nincs akarás Nem akarok Nem is tudok Megkapod Az énvalóm, a bennelét A kozmikus pörgelék Belelejt az ihana

rip ébrenlét itt nyugszik a nyugodalom sírkövén a félkövér eltömődött agyvadon bekapom

Kecses táncot lejt énkelme Kellően illeti bársonyát Rálel a rétegek lágy ölén A dörömbölő döngölő negédes sündürüdünn!

A világ pengefonat tűfokán tombolunk Csak te meg én meg a nehézkedés A végtelen könnyű belémlevés

Felfonom, és szemlélem, ahogy eloson a világ Kitöltöm A rendelkezésemre álló teret Táncolok Meglengetem a felfejtett érzetet Elmegyek Átmenet Nincs megkapaszkodás Nincs nyomás Csak a megfolyás Jelenek játékainak foglyaként vagyunk Csak te meg én meg az énmagunk Jó veled, és te is elhaladsz És nem bánom, mert utánad a tér kitöltésre kerül Általad Általam a mindenmás penderül Tengerül körbeül a megkerül Megbecsül Majd megtalál És feltölti az időt az örökös létmegáll

Megérkezés Ottlevés Megtapasztalás Jövés Menés Sodrás Megkapaszkodás Megérkezés

nem foglak megtartani. a kötődés elmosás, önmagad biztonsága a nincsmagad. fogd meg a semmi fonalát, terülj el a mibenlét vánkosán, és az ücsörgés labirintusát bejárod egymagad

az út utáni csatangolás a beutazott önmagam az énvilág a tevilág a mivilág most lépteimben újra egyesül lenyomattá lesz a képtelen lélegzeten és átadom magam az emlékfoszlányokon átívelő felsejlő rejtjövő elívelő szikrázó lángormainak

Nézem a folyást döndülő alkatok siklanak Célok, érzetek minden ember arra tart Amerre menni kell s ha megnézed, nem fontos az útirány A tart a cél a lét az értelem Hogy arra megy mindenünk amit az út regél

Ez a kép azért van itt, hogy engem zavarba ejtsen. Megforgat, megrág, kiköp. Ezért készült. Ez a pillanat a képvaló, a művészi indíttatás, ahogy átsuhan rajta a tekintetem. Azért keletkezett, hogy meglegyen, befogadódjon, meglapuljon, alapuljon, eltegyem, továbbvigyem.

kell a vágy a lüktetés ott lennék mindenütt bennfoglalt feltolás a ritmusos pirkadat a végtelen bennmagam a bennmagad a timagad a minden minden kell nekem de elengedem

Lennék Fák

Rozsdás és levert Az élet burjánzata Körbefogja a rácsvaló De a ketrecek rőt résein Kibukkan a létmosoly A növénykedés

A napfény homályában pajkosan felsejlik a hold Lassú még, kúszása álmatag A fák koronáján lecsapódó dérként keletkezik Kopasz kobakját nem kendőzi harag Nem fűzi össze láncbetét A hold marad A végtelen kering És lesz idő, amikor lerántja a félhomályos rongyruhát És táncba lép a méla érzeten És ahogy nehézkedem Ő úgy tesz majd könnyű pitypang táltosán megbújó léha lélegzet köpéssé Heveréssé

Ha eleget szemlélem, tüstént dalolni kezd a kő Felveti vízfodrait recés rojtfala és sima felszínére rábírja a létezés a mintalányt agyképzet mintaleolvasás

Növényrezgő lárma széltokok Birizgető Alattam zizeg az ámuló fűharsona A nap lemegy Kis testük álma kél De én itt vagyok És szikrákat nyelek Az élet apró rezdüléseit

A világfodrok hálóköntösén Elterül a megtapad Szétfolyik És szavakban újra formát önt a nap

A nevem az, amin szólítasz Nem én De ami számodra vagyok Megteremtesz, ahogy kimondod, és amikor ráfordulok, ahogy megértem, hogy engem jelentettél alatta Az az én nevem A billogom A címletem A te jelentésed magam alatt És nem kell szeretnem a fogalmat magát A szimbólumot A nevezékemet De azt lehet Ahogy felfejted jelentésemet Kiejted a teremtésemet A reflexiót, a tükörképemet És cserébe én is visszatükrözöm Neked Veled A valód

Annak, hogy visszajövök ide, van egy múltteremtés jellege. Az emlékezés: megérkezés. És az elfogadás, hogy nem vagy már, csak a hely, meg a szavak, a tettek, a nyomatok. Nem vagy itt, tehát én sem vagyok.

egyedül vagyok része a visszhangos féltudat odvain törtető nehézkedés lefordításának bennmagam

Döcög a busz, Elfogadom a suhanást. hányásfelmosás

eljön még a nap, ahol más kontextusán is értem majd magamat

csillagokat nézel eltévedt tekinteted számtalan foton végső nyughelye de úgyis visszatükrözöd, amit látsz te fénynyelő

az anyaverzum szabályaiból kitört az akarat a végtelen fogócskában nincs elkapás csak a létbelém és a fantomfelfogás lázadás

magammali elmerülgetés agyzongora barackszőrös tarajos szeplőcsoda

akaratkodás megszakad az értelem és ekéjével rést vág a világ üstökén eltekergetem a félszeg kolompolást a koldus szenvedélyt mert én is csak kérlelem hátha végül fénye lesz enyém és árnyéka betakar, oltalmaz, rámvetül szemhéjam elnehezül

letekeredés elhagyom a vadont nagyon

ez az én agyam nincsen formula te teoretikus almafizikus

benn lubickolunk a közös csend legmélyebb sodrásaiban elenyészünk, és megkavar a lékanál megfürdetjük egymásunkat magunk merengő mezején fejetlen forgatagban lágyulunk a langymeleg lengetés léptein

megragadok mások kontextusán a beérlelt szófolyás fordulat átcsoszog, és én ott vagyok benned és bennem ahogy a levegőt megfonom majd csendben elhaladok

fraktál fraktál befaragtál

érkezett egy ölelés. könnyű volt, fürtös és harmatos de megtört, felengedett, és felépített a nehéz elfogadás, hogy megkaphattam. köszönöm.

ez is csak én vagyok bármi, amit magamra veszek a létjelen felmaszkolom a tenmagam toldalékjait beleragad a ráfércelt felmismerés falmezők erdején felbukkan a sejtelem elvonul messzire a szögletes öntelem az elképzelt tudás lankás völgyein minden arcom csak maszk tekintgetés

habkönnyű mélynyomor reggeli mennydörgő csivitelés apoteózis és leereszkedés magány és eufória kendőzetlen agytalány és elbírom, hogy egyszerre vagyok a mindenem együtt van a lételem kihunytak a bináris harmóniák egy igaz van: a változó nincstovább eltűnt a jó, a rossz, a helytelen, a középvaló csak én vagyok, és a végtelen az érzetek egy hebehurgya fellegen és a nyomor nyom az öröm felrepít a harag elönt a béke szétmaszat a tekintet mázolat de nincs irányuk, nem minősítem hisz mind csak én vagyok a gömb, amit körbejárok szüntelen a lüktetés harmónia, balansz, elfogadás türelem magamban nincs irány csak a megélés a meglelés viharfokok megvagyok

a tudat visszhangjain lakik a vén megértés a megértés fonákján lakik a tudat a nyelv közvetít, a tévelygő szavak elmerészkedés az eltévedés sűrű felejtés

én vagyok a FÉNYFALÓ a napelemes optimista ifjontian az anyaverzum űrölén ellubickolok a csenevész megértés megfojt de a menekvésem fényszabad fényjáratban fény szalad és elsuhanok a képzetindák ázott dzsungelén kitörök és felfalom a valót magamba lényegítem az óckodó szolga dolgokat és én leszek ők mintha nem is lettem volna soha önmagam

körbejárom a szavakkal a körbejárhatatlant belegabalyít a magamba amikor hajlandó vagyok

felemel a lüktető változás megforgat, kidob, elpöcköl, és helyre int szemem kitágul résnyire belesodródom a szűk folyó érintéseibe és kilöttyen a végtelen nyikordul a létnekem kitárja legbensőbb vágyait és én befolyok, mint az altató a mélabús nóta létmanó mintha ott lennék veled, kukucskálva birodalmunk bokrain felsajdul a miérthafáj eltalál a megmaradt enyém ami bennem vagy ami lehettél volna és ami lehetnél vagy talán vagy is . cirógat a napnekem sosem értettem a temagad voltál, ami vagy: tenekem ha nagyobb lettem volna, lehettünk volna más egyéb egyebb, egységesebb már értem, mi nem volt jelen én és te és az itt terem a jelenlevés az együttesen a ritmus titokszó a pergő homokóra tánc az elérhetetlen másfelem megereszkedem, és kikacsintok újfelé a jelen zakatol tovább de nem megy még a nemvisszanéz és elhiszem, és hagyom, hogy elhiggyem, hogy fontos, ami nem volt, és ami lehetett volna tán becsúnyál a nosztalgiám

megfialt a napmadár: ~gyermekem, repülni kéne már! jobbra fel, balra át, így ints, úgy verd csapdosd a körbeveszt a jelent, és emelkedésednek csak te magad szabsz határt~ és én hadonászok szüntelen rezgetem, és megtanulom ritmusát a megfelelés meglevés korbács csattogást emelkedem, és izzadok nyüstölöm magam, és szárnyam fodrain felkaptatok a széltető emelkedőn nincs talaj, alattam a szüntelen sivár üres lég integet én meg kalimpálom az énmagam dejó nekem! szabad vagyok megleltem a létezés titoktalan titkait: az erőltetést . ~ivadék, jobban csináld! repülj örökkön, de maradj itt nekem! légy szabad, és megkapod a kalitka kulcsait a rácsokon beszűrődik a kinti zaj kielégít hogyha láthatom, öröm lesz a fájdalom gyötrődj, fiókám, ahogy én gyötörtem önmagam! és hidd el, hogy a bennlevés a létezés a biztonság és nyugalom rezgése szüntelen szent szenvtelen te szemtelen~ és csinálom én, csinálom lelkesen és elhiszem minden szavát a napmadár áldott csoda sérthetetlenség és együtt enyészünk a pusztulás kormos odvain kiszemlélve a világ túlfelén . repkedek a kalitka fénykörén sivalkodom, és ijesztgetek néha közelebb jövök, néha elmegyek izzadok, és bekerülök a vonósugárba fogott legyek - a többiek libbennek és én rebbenek de nem maradnak soká elijednek a nyomoroncok végtelen napszépségemet senki sem értheti meg alantas szikrázó hányadék koszorú barom parittya vérszopók nem kelletek a fennség én vagyok . elfáradok, és megpihenek a napmadár lankás keblein ~ügyes vagy, fiókám, örökre itt maradsz~ és minden szava késével felmetél és odahegeszt de jó is most nekem, hiszen a biztonság az ölelés, a megvagyok, az mind-mind a cél maga és a verdesés én lettem lényeggé teszem az elvárás vágycsónakján pedig kis álmom szüntelen köröz hogy egyszer majd nem itt leszek egyszer talán kornyadozom, megpihenek, felfodrozott a repkedés megdaráltatás . . . tülekednek a szép nappalok sorban hullanak elfelé kiugrálva a fészek fátylain és egyszer csak elborzadok: nincsenek tollaim! nem vagyok! nem létezem nincs jövő, és nincs jelen mi volt eddig, mi ez a förtelem? izzom, és lüktetek a régi rút férgeket felböffenem kérges remegéssel nem lelem helyem és kikémlelek a túlfelé és nem emlékszem a röppenés trükkjei kivesztek, nincs nekem mennem kell mennem elfelé kibaszott kurva nehezen a lángoló lánc belémvájt karmait elengedem és eltántorgom botló táncom a kalitka fémes szélein nekiböffenek, és zuhanok elpöckölöm az emlékeket, a tudást, a felfedezéseket, amit csak lehet és integetek egyre csak integetek a napmadár sem húzhat vissza már megváltás lesz a halál . elkódorgom a zuhanás ringó bugyrain és integetésem táncra kel alámkap a szélfolyam, meghemperget, felpenderít befonja testem zálogul kifújja a maradék agysalak galacsint és az elmúlás titkain eggyé leszünk násztáncunk a létezés és meghalok meghalt, ami vagyok ami voltam, és ami lehettem volna tán a felejtés időtlen zuhanásában szárnyra kel a valódi napmadár . lebegek ami idekinn lakik: a tapasztalás a rettegés, a félelem az újvaló, a megértés, felfedezés, öröm, a magam, a bennlevés a fáj, a kín, a gyász, a múlandó megvidámodás eleggyé gyúródik a harmóniák vad zápormedrein és csíráján kibomlik a szikrázó babvaló a bábmagam, az imágókezdemény zizegő tollaiban felfoszlik a történelem és megéneklem az eltévedt szárnyalást, a libbenést, a hanyatlást, ereszkedést, és a végtelen felemelkedést de tudom, hogy ismerni a verdesést elemi felfedés és a felejtés felszínén fedeztem fel a szárnyalást . megbocsájtok, napmadár és kibomlik a létklisé, a kis toposz, és felsuhan a lejtemelkedőn a megtalált felfogás végre élek, kitárom magam a létezés felé és hátat fordítok

A te mozgásodban szépség lakik. Megélem, Megéllek. Megdöbbentem, még sosem láttam ilyet. De immár tudom, hogy mindenkiben ott lebeg A rózsaszín lüktető babtalány, És ha együtt libbenünk a tűz körén, Szépségünk násztánca körbecsattan a márvány köbvalón, És a tudat, a megcsalóm, is megérti végül, hogy kik vagyunk.

apoteózis apátiózis istentelen zavar ha felkavar lehugyoznak a kóborkutyák

elfáradt a jó manó, kobakja nyugovóra tér, de kusza álmai úszkálnak még a szendergés farvizén. meg benned

A fák az égben folytatódnak

Önismétlés Önismétlés Önismétlés Önváltozás

mekkora szmegmacunami előzte meg ezt az ondóóceánt, ami kijött belőlem az imént!

valahol a lelke mélyén minden macska kövér valahol a lelke mélyén minden macskának van lelke valahol a macska mélyén ott van egy kisebb macska, aminek a lelke mélyén ott egy macskább kövérebb macska

elcsépelt tartalom a globális elhidegülés megborzong a didergő király csipkés bástyája izzik míg ő a kőpadlón rángatózva elterül taknyával mossa fel a port a doboz lambéria belfalát kaparja a kín hahotázik birodalmának tündöklő romjain mindene a létfölény de fájdalma kitölti a teret a szent kehely felületet és meglehet hogy ő maga is csak egy csöpp galacsin ahogy megcsillan a hanyatlás vágtázó könnylovagjain

anyád, az a vulvasátán

Irigykedem. Mit csinálnak a másikok? De jó lehet nekik. Mindük beszél társasul, és kufcsizik. Szinte ide hallom az odvas nemi purcogást, Az érzelmi kiteljesedést. Nekem miért nincs ilyen? Miért nem jut töcskölés? Vagy emberek. Asszem, valaki valamit jól csinál, aki nem én vagyok. Duzzogok itt hótt egyedül, Míg mindenki más vidáman penderül, És vonyítva elterül A szerelem pázsitán A bennfentes banánhéj, És alatta görcstetem. Eltemethetem?

megesküdtél: vérszavadat adtad. de mit jelenthetett az antik hangrebbenés? szavak, szavak, szavak, ígéretek. az elköteleződés == léthazugság

amúgy nem rossz nekem, csak éppen szomorkodom

elszenderítem a fonák ferdítést

mi kacsingat ideát? a világ szemléli önmagát. bennem szaladnak keresztbe a valóság duhaj libbenései a megismerés nászában betetőzi önmagát és megértem, hogy nincs mit megérteni és megértem, hogy csak van, ami van és van, ami lehet és ezért nincs semmi és nem is lényeges, hogy mit hiszek a végtelen visszhang, a tükrök táncosai regélik el meséiket és én ámulva hallgatom de nem hiszek bennük, nekik, csak gyönyörködöm hadd folyjanak tovább a kelekótya dongaláb hírkofák és én lebegek a toldalékok felszínén hiszen én is csak egy ige vagyok egy tett egy megismerés egy elfogadás egy elhiszem egy világrezgető felsivalkodás és amikor elhallgatok az én visszhangjaimat ezernyi más tudat csilingeli vissza az éteri kakofónia foltjain dumagondjain míg a felismerés szigeteken megpihen a semmisem

lírai hűség

kerülget a létiszony és én csendben kérlelem hogy adjon levegőt ne bánjon így velem hiszen már rég tudom, hogy ő se rossz jellege nem helytelen de felfedem, ahogy eloson a tarkótáj libabőr réteken a féktelen lebbenés a félelem

micsoda öröm, ha pöndörödöm

amíg (igaz) { törj; }

versömleny, versömledék, versömlemény élmény remény szótörmelék és belelép a tolódó söpredék a fogalomtömeg és ha erre járok, a pusztítást jómagam úgyse lépi meg

felnyerít a kozmológiám a tudatkirály kezet fogunk, és penderül tovább sírok, és unatkozom nevetek, és elborzadok megfogtam mindenem jó nekünk a narrátor is elhallgatot, pemzlijével viharvásznakra fest csupán és az elígérkezés üregeit megtölti a benntalány a prizmázó létmagány keresek keresem tovább a betoldalékolást szeretnék eggyé válni a bolygó gyökerén veled de még nem tudom, ki vagy én itt vagyok a csend vagyok integetek végre merek semmit sem tudok megismerek megértelek

a nyári eső által felzavart föld illata

ha jól fülelsz, meglátod, mi van a kis fejedben szemléletes hangzatos fodros bodros szózatos aki mer, az eltekint belenéz, és belesodor megkoszol a szeretés szendergő fénytörés zakatoló agymenés ahogy a pilládon remeg de csitt! de kuss! senkisetudjameg

miért van az, ha céklát eszem, utána mindig megijedek?

a civilizáció mémjein köszörüli önmagát a törpe torkos formafát vajon van értelme?

az alkotó te vagy a szavaim a te jelentéseid meghallod, füleled, belátod nyelveddel körbetáncolod megrágod, lenyeled, sajtolod, és álmodod benned forr eggyé a kósza megfogalmazás a konceptuális ásítás a meghasonlás a tagadás az ámítás a túlvilági hahota ahogy az elméd zötykölődik ide-oda a megértés lángoló szekerén elragad a vásznadon szétágazó fadarab megfarag és összetákolod, hogy zománcod résein képzászlót fabrikálj és képzeteiddel kirakod a mozaik pongyolát ahogy a szavaink haladnak tovább fess, alkoss, faragj kész vagyunk

néha még mindig úgy érzem, hogy létem validációja mások megélése magamról, a rólam, és úgy általában hiába szól a dalom. faszom

ó test, miért vagy te test? te szégyentermelő rossz, bűnös, nem szabad, helytelen remegsz, mozogsz, ficeregsz tekergő torzulat templom vagy egy rozzant viskó ispotály izzadsz és lihegsz undorfergeteg szétfeszít, szétfeszít a testtabu mert nem lehetek egy veled meg van tiltva a testtudat kettősség marcangolat szaggatnak ítélő szemek és húslebernyeged senki senki sem érti meg de most elengedem egyek leszünk dolgozunk rajta mert ez így helyes te förtelmes szép termetes te test böff

Kibordán Maxifing szétnézett fenséges birodalmán. “Ez mind az enyém” gondolta, és lepakolta fenekét csillámló trónusára, miközben Fufuzin Fatyula szenátor selymesen lihegett az egyik sarokban. “Mi ez a kibaszott kóceráj?” hangzik el, de a kérdésre csak egy langyos csattanás felel.

azt gondolom, hogy

dolgokat csinálok a szavakkal megképzem a törmelék sóderdombjain a házikóm vendégül látlak, gyere át és együtt majd eltáncoljuk egymást megéljük a megénekelhetetlent és elkoptatjuk a felfogást a toronymagas apró kúpnyomást

a csend, a csend, a csend, az én az én, az én, az én szigetén

kifakulok az életből miért nem ér hozzám senki, hogy érezzem magam? nem találom a testemet az enyészetben eggyé leszek a minden mással de valahogy nem élvezem ezt a korai halált eltalált a semmi belehelyezkedem választásom nincs elvesztem

csellengő keserű madárszar loccsan a fejbúbomon

felbukkan a létvágy minden, ami voltam senryuba fojtom

eluraltak a személyes névmások a valakire irányzott vektorok a nyelvi torlódás mezőin becélzom, eltalálom a szavakkal az egyént ahogy éppen elszökell az ént, tet, őtet mit, tit, őket verbális főzet szavakban őrzött kőzet megörökítem a márványmagad és bennragad a szóban a tett nem megy tovább és mind elhisszük a kimondottság pitypang konzisztenciát da ha megfújom, meginog a valóság mohóság kijelöltem egy határt a kategóriát de talánnyá lett az alattaértés a valóságsértés hegek amikor az állandó változásra rátapasztom a nyelvtapaszt megragaszt hasonlítás, hasonulás, meghasonlás meghasonlítás, meghasonulás

integet a függően hullámzó szürkeség félek, hogy elnyel a félelem közeledem, de megállít a metarettegés a mélységrétegek egymást takargatva csalogatnak lengén nincs mitől félnem, csak magától a félelemtől és mégis visszarettenek

nincs megkapaszkodás kis gyurmabáb vagyok nyomkod a világ a testem apró üveggyöngy törmelék miközben kifakulok miafasz van? miafasz közben lehet, hogy csak éhes vagyok

meglátom a művet kibomlik a spektrum alárendelődöm

test, te rozzant budiléc

fabrikálok dolgokat ahogy a benyomások érnek rögtön kinyomom és fel sem fogom megyek tovább a változásban nincs megáll a szavak kamu örökkévalók de képzelj ide, amit akarsz ezt itt hagyom most szaladok puszi pacsi helló

macska kis kalapban lennék

én~~~ egy transzgenerációs panelfrusztráció manifesztáció

megtáncoltat a társas magány jól vagyok veled ellened benned szemben letelepedem a válladon láthatom ahogy elmélkedünk a napesti dombok lankáiról felemelkedünk elmerülünk az értekezés futóhomokján bolond képzeteket kergetünk és felsejlünk, mint a hajnali nap-pamacs integet egy fűszálnyi csacska kacs a megértésünk szűk ölén tanyáz az egyesülés együtt egyedül mert én ezt látom itt, de hogy te mit csodálsz én csak remélhetem mesélj nekem

alaktalan öntudás tükörhasonlítás

rip testben rip lélek

Toporog a gázlángmanó Türelmetlen tánca hempereg De ha kiszabadul Ő lesz a lebbenő tűzförgeteg Áradó tengere mindent beterít Felhevít És eggyé válik a zaj hullámaival Ő lesz maga a lét talán A kis manólét talány

megint eltelt egy év felsorolom a számokat a neveket az abc mondóka kitalálóst lebontom hallgatag és szemlélem, ahogy eloson az idő a jövőmenő kósza tökfödő minden nap, ahogy megint meghalt ezmegaz . eltelt egy év, de kik vagyunk hova? idestova a messzeség bekebelez és elmúlunk a világ köldökén befogad a közös emlékezés eltévedés . eltelt egy pillanat és újjászületünk megint mi, a pillanatok zarándokai . túl messze néztél

Mi lenne akkor, ha

agónia szagú miazma folyik le az estén a szeretetlenség savanyú erdőségében barangolok citromnyalásnyira szorul a kis szívem hazamegyek, és alszom hagyjuk a faszomba az egészet szavak és megértések a magmagam sem jó, nem elég senkinek semmi sem bárcsak elmúlnék te spleen geci a Csepel sziget tövében találkozunk a tetememmel te a vidám móka kacagás én a hulla elmúlás takony felmosás halál, leszel szíves megvédeni *rant over* most szundizom egy jót

Szeretem ezeket. Szeretek dolgokat. Szeretek.

Utcasarkokon csücsül a lámpafény Letekert zajongó dalbetét Csörömpöl a morzsaút, a megmondó lendület Hogy beléd vagyok Beléd lettem Befőtt kompót megmozdulás Végtelen gázláng szelepek vad tajtékain sündörögtem szüntelen A felfordulás tengeren Voltál nekem Melletted mindent éreztem Például magamat Teringettét! Miafasz? Odabasz . Megérkezem, de nem múlik el a szédülés A bennülő testesülés A döndületes bődülés Hogy a megélés nyitva áll Elképedés Égzendülés Megálltam kifújni magam Megsajdul a tapasztalás Az újvidám A létkeserv gyönyörűség . És a jövőnk nem feltételem Voltál velem Így vagy nekem Megőrzöm, énekelgetem Amolyan suta trubadúrosan De ha egyszer újra zajghatok a te végtelen viharfokán Hát baszki, azonnal megteszem Ölelés, pacsi Jó koki . És ezt most szépen elteszem

figyelj magadra

megkérdezem a békát a béka bölcs a béka tudni fogja megnyalom, és felfedi a világ titkait lekicsinyít, felnagyít eláraszt a brekkenő hőség a perspektíva varázs a szóvicc fordulat a szókomoly megragad és nem ereszt el többé soha lehorgonyoz oknyomoz puhatol zakatol a békamágia belémhatol megreszel reteszel ha végre leteszel felköhög kikacsint elpörög kicsíp egy galacsint bekebelez a Békatotem a béketetem brekebelez brekeke lesz brekeke brakaka baraka ratata hahaha

Kedves Lángkirálylány! Lennék a szél, ami belobbant. Puszi: a manó

Megalkotom a képzetet Szóbelekké leszek Elfogom a rojtokat A kibomló szolga foltokat És elhiszem Ahogy megteszem A táncom az eső medreken A táltos én vagyok A lángos léthabos Házfalak Érdilángos széthasad

Ölébe zár a görbe márvány porckorong Egy kicsit hánycsizok

fasz fasz fasz fasz fasz fasz faszom fasz fasz fasz fasz fasz fazs fsaz fasz fasz faszf afz fasz faszom fasz kurva lurva kuzrva kurva ku kurva anyád kurva fasz fasz fasz azafd fasz geci fasz fasz faszom fasz miafasz fasz baz baz baz baz baz absz basz abas basz basz baszd meg baszd fasz fasz fasz fasz fasz fasz fasz fasz fasz fasz fasz fasz fasz fasz nasfz fasz fasz faszom fasz faszom fsaznom faszomat geci fasz geci geci geic geci geci geci kurva fasz geci gempás pudvás üszkös pimpókos szaftos retek hugy fasz fasz faszkullancs fasz fazt fasz rojtos makkonnyalt hugytokos recskaivadék fasz faszom fasz az isten kibaszott pudvás picsájára fasz fasz baszom basz vaszom baszom faszom fasz fasz gec kec kec keci kegci keci keci keci fasz fasz fastz faszt faszomat

bevezetém rámborult egy vödörnyi megkönnyebbülés

sok volt ez mára beakadtam a szamszárába létforgatag koszorú és asszem, mi dukál egy finom csepp hoffman muskotály a dzsúsz elmúlik végre a hoffman dzsúsz aszály

egy labirintus gondolatmező terpeszkedik keservesen meghasonlás hegförgeteg keletkező egy világmosdató rejtjel tünemény és a gázlángmanó a közepén kering ott lejti szüntelen táncait és felsikolt, elfogy, és lüktet, és zakatol és kirobban mindfelé majd rögtön szelep reteszel, így a labirintus szélének pörzshamvain újra kinyílik a titokvirág ami elrejt, és eltakar édes hamut pöfékel, ami átölel nyugtot hoz, miközben felmetszi a hasfal viaskodást a megalkuvást és az égető sosem lesz szabad tánca végtelen és szemérmetlenül rejti el maga elől a tudást hogy valójában minden ő és kulcslobot vet elméjében a vágy hogy a kijutással egy lehet és a labirintus is csak önmaga sima felülete

a világcsináló sutaság az úr

tönkreteszlek, te test gyűlöllek, te dolog te tárgy te elvetemülés az egyetlen mérhető nehézkedő felfuvalkodott húskolonc rettenet megsemmisítelek te ernyedt gömbklocni hadd fájjon hadd legyek egy veled az érzetek láp pocsolyáin kusza terpeszkedés a létezés te suta buta tökfilkó szerénykedés te rongy te féreg te én te én magam te szomorú otromba kalimpáló puhaság sajnálom, hogy vagy sajnálom, ha fáj sajnálom, ha fájdalmat okoztam egyek vagyunk egy vagyok én vagyok ez is a test és most fáj és sírok, és rossz, és valaki segítsen valaki szeressen valaki fogjon meg ringasson rakjon le, és vegyen fel, ha kell valaki valaki valaki

szellőd vagyok

a horizonton kikandkál egy szürke fej sárgás pillája éktelen virít a lukacsos suta vigyori röffenet megízleli a távokat, és közelebb kering a démontangó üszkös feltolulás szeretet koldulás

egymás tükrei vagyunk közöttünk pattog a létezés megszűrjük az időt az üvegszilánkokon felcsillan a vadszalad a ravatalon felfakad a hihetetlen zegzugos megmagunk bennvagyunk megérkezünk, és mindig minden pillanat feneketlen táncával ragad elapad majd felduzzad az új dagály a penderülő förgeteg forgatom, míg pöndörgeted megélhetem, megélheted elhessegetjük a viszonyvesszőparipát és odaát eltűnnek a hazug kis mohó képzetek a tovatűnő lidércfátyol ellebeg és elcsöppen a világ viaszosvászon vánkosán a feltétel nélküli felemelkedés visszhangtipegés és tükörrepedés

ihana

felköszönt a reggeli megborulás hát újra látlak, kedvesem mily’ öröm, mily’ öröm, ha táncra kél a reggeli seggdoromb, a létdübörg, a koffein kavalkád a kurva anyád

életigenlés létigen

dolgok, amiket elfelejtek: 1.

száraz kakimorzsa kapargatás a tudat felhasadás sűrű partföveny hordalék a néhány eltévedt szótoldalék

véglegesség, örökkévalóság, határtalan határok, egyesülés, létlebegés körbekémlelés nyugalom elfogadás megpenget a létrezonancia

felölel az idővégtelen elveszek elveszem elvesztem a fellelhetetlenem megereszkedem

itt lakik az illatod belebodorodom megrezget az itthagyott pillanat ahogy elúsztunk a manólét bohókás pamacsán bélbolyhok táncaként emésztett fel az egymagunk és ha meghalunk hát fel se tűnik majd jó dolgunkban, hogy mi lelt ellehelt

felöklel a napzuhanás kifészkeli magát egy gondolat a parton fülel a csirkeszó, és vígan belémkotkodál elbugyogja a rezzenet titkait zölden kalimpál a telihold üvegfölény ül a piskóta lusta dombjain most megpihen, és én vibrálok szüntelen az antiortodoxián hogy nincs értelem: a világ zötykös zavart zebra zakatolás megalkotás csak egy van úgy: a létszilárd a te meg én ahogy egymásba érünk a fűpamacs tengerén az összmagunk a sutálkodó öntudás a bizalmas feltolulás és ahogy felfogom a döbbenet kiönt elém hogy van helyünk itt a világ képlékeny foltosan vigyorgó löttyös üstökén

összerezzenés szorongolódás

csend és tisztaság honol selymesen csenevész az idill búhúrjait lágyan pengeti a magány míg a külvilág neszei beszűrődnek kis trombita árnyékok szolgarojtjain . feldörren a szívzörej ijedten szökellnek a kis szókelmék felriad a csámborgó kavargás örvényforgatag böffenésben válik egymaga otromba világemésztéssé . valami történt

rég találkoztam a csendemmel az ágyvilág lágy ölén

kitöltöm a rendelkezésemre álló teret egyként feszítjük a vitathatatlan légburkait benned foglalok szavak nélkül én vagyok a magunk és elfogadom, hogy adsz, ha adsz, és elveszel, ha kérned se kell teljesebb vagyok veled

nem sürget a semmisem elviszem

énüdvözletem

szavak szavak szavak szavak szavak ez nem én vagyok lenyomatok a testem toboz hagyma harmónia elégia

Futok, nem nézek Egy pillanat az élet Roadkill bodobács

gyökerentyű tekerentyű

felhőfürdős szellőlubickolás

kitöltöm a rendelkezésemre álló létezést

tompa tappancsaival tapogat a tűnődés tépeget megmajszol a földbe döngölt tetemem nehézkesen lüktet haldoklom ez alól nincs felszabadulás nincs mentség, nincs mentesség elmúlok, sodródom, mint a penészes kakukktojás ahogy szoktam reszkető fogdosás rámterül az élet, és bezongoráz

satnya settenkedő sugallat vallat a fuvallat a szusszanás megborzongok a borulás redőiben és miközben zöngém kérdőn előredől a belehajlás ívein összefeketedem . veled vagyok a sejtelem fojondáros titkain megfeszül a magány tekeredik a kellem szétdurran a szövevény lengedezik a velő és ahogy elkullog a kunkorodás a végtelen facsarodás mélyebbre vonz . beléd tolulok a gabalyodás öles levegő kapkodás és reszketünk a kozmikus vakolat vadvizén terpeszkedő hahotával fogad be a szállongó pernyelény a szerény a szenvedély szánkamély zenetény a feléd és az énfelém . . . csillapodás . lemászik a lajtorján a felfedő felejtés kifakad a békés szöszös szuszogás ahogy elszenderedünk indáink körbefonják a jelent az egymást a magunk ahogy elhaladunk és süllyedékünk sziget hordalékain megérkezünk az elengedő ölelés zegzugaiba

magányaink pezsegve összenőtt gyökerén hintáztatjuk álmaink szende csemetéit szerelmes meséit

elcsordogál az ébrenlét az agyvidék ugarán duzzad a kelő vadon, az ázott porcicák hevernek a szivárványkígyó dús fövenyén beleereszkedem, mint kövér kókler a forró kád vizébe és álmodom

esti sutasajt a bebutulás hektikus hegytípus

Felhőket karcol a pandanyal Míg kiheverek a szólevél leplein És rád gondolok szüntelen Ahogy átalakul, és elterül a végtelen A közvetlen zöldfokú réveteg féktelen Te vagy nekem, meg a csend és a semmisem A szent triász A tartalom Az életet kitöltő meghatározás Egy elgondolás Miközben bennem ficereg a kendőzetlen fesztelen tolulás A torkomon a szó beforr Az orromon tobzódnak a múlt hempergő feromonjai És megmondják, mi zajlik mindfelé , Megérkezés és elengedés Kettőnk pártáncán megfogan a habzó könnyűség És nem kell megkapaszkodás Nincs szükségünk tovább, nem ismerünk A rebbenő konvergenciánk benő, befodroz, felkarol, és megölel Míg a kendőzetlen szófátyol megdalolja a hópehely olvadék szobrokat Ahogy elvonaglanak , A fellegek ormain zajló vad bogárrajok is kirajzolják az érzetet A régen bennragadt felhorgadó lélegzetet Te tetted ezt Meg én Hogy vagyunk És a távolunk szüntelen hasadékain ugrálva is tudom Hogy ezt már nem veszi el senki sem Nem másítja meg szó, vagy fordulat Egy keszekusza hegyvonulat Az elsodró hangyaboly A kozmikus bagoly Mert ez volt, így van, és emiatt lesz is Esztis

belefojtjuk a világot magunkba megesszük a megehetetlent pökhendi bekebelező arrogancia ketyeg a halál latencia felemésztjük együtt a magányt dobozaink dús termein átsuhan a létezés kísértjük az emlékezést és a jövőt de nem felejtünk, így nem is vagyunk bámész telhetetlen mindmagunk akarnok zsarnok uralkodó többet és többet követel az énlepel vonakodó takarodó felvonyít az éjszakában a rút kis ivadék a szomorú magányos szépséges toldalék mi vagyunk a lehetőségek maghasonlott örömtánca egy haldokló ugarnyi táptalaj koronája és ahogy kisarjad egy tengernyi vadbarom én csendben eldalolgatom: drótanyánk ölén elteker létfogatunk és újra megfoganunk

kudarcot vallottál ott, ahol más elbukott

megfogan az elmecsemete

bezárva saját köreimbe zajtalan tekergőzés a testem gőz és pára álma halálvágya kiszabadulhatnék már, na zajzsibong a vágyerő lehengerlő megnyerő elnyelő

bennzengő zivatarom kámforán táncol a mosthalom földes morzsa törmeléken majszolom sajgó kis langy dalom a mélabús szómalom elenged, megmosdat és rőt avarok kósza mámorán csak búg, meg döng a dús barát én pedig, mint dundi kismadár a közelség távolán elrebbenek tétován a mélybelém fényfelém megnyugtató szép remény ostobán

én vagyok a gondolataim összefüggése

agymező tolulás a düh, az értelem, a megmozdulás a szabadság felőröl, a tudás hogy semerre nem vagyok való nem illeszkedem hiszen egy vagyok nem egy külön darab és így kéne definiálnom magamat? na majd a faszomat keretrendszer próbálgatás

harmónia táncol a világharmónika mórikál elkóricál a tülekedő értelem hogy átvegyem helyét megélhetem ha elfogadom tengerét a menyét lényegét mikor prédára les a vad a fókusz tajtékain elapad a számos öntelt fordulat és a bennevagy eltakarja a felfedést mind igaz mert az elme gyermekei egyek az ős mesékkel alvó szenvedéllyel matatnak, és válnak eggyé az eséllyel a tekintéllyel az istenlénnyel

mint légypapíron ragadtam fenn a lét kontextusán

hamarosan röptük ívein teremnek majd a tudatmadarak

új megértések tárházán kikacsint a belenéz a kis fürkész csenevész kunkori ágain virít a zizgő harangvirág bebocsátást kér és amíg bekiált a megindulás üregeiben kusza hálót zongoráz a fény zsenge öröm enyém

Bársonyon Olvasóm! Remélem, mindent menetrendben talált. Pusszantja feltétlen híve: A Manó

szép délután körbefon a lágy gondolat álmosan megépül odatesz belémpakol egy nagy péklapáttal a torkos dolgos mozgalom sírhalom elföldelem, hantolom és kibomlik rajta a megalkotás a sírvirág holt buckáin felragyog megbaszom és együtt rezgünk tovább az elválás megérkezés ütemén baljós förgeteg belém legyél enyém legyél szakíts ki vegyél önazonos toszás a benned bokrosulás szexes finomkodás te kis tollfodros baszadék csoda lét

fonódnám rezgésszámaid

sóvárgás érezni akarom az ízt ahogy ellep, beterít megpörget, penderít, benedvesít ahogy átlényegülök belé töltse ki az űrt az üreget ami én vagyok ami lenni lehetek az eltörpülő tesetusát a csúszka kuszát és ahogy belebodorodom úgy látom meg, hogy az íz is én vagyok a sóvárgás önmagáért való a betöltés aktus prezentáció és a díszletek között elbolyong a vágy hogy újra testet öltsön és ismét elhiszem talán, hogy kell nekem hogy sóvárgom hogy érezni akarom vagy talán megértem, és elengedem és a betöltetlen űr önmaga tölteléke lesz elmehetsz

feneketlen mélygödrös belédesés

kedvesem, átadom megismerheted a semmit . kibomló tudatunk záporán megéneklem a felkenést elfenekelést megáldalak egy fasszal a fonódó ölelésünk drámájára mikor rávirít a nap csak a tocsogó pocsolyáját látja majd annak, amik voltunk elvonagoltunk

az elengedés a legnagyobb erőfeszítés

panelok lágy ölén trippelek bezárt megbokrosodás fogház a világ a hangyavár mint anyai lágy ölelés beterít, és elszigetel megvéd, ha tetszik ha nem tetszik, akkor is és nincs szabadulás csak befelé be be be beszaladsz és kijutsz a fényre te kis fényfaló beborít az elméd tündöklése látnivaló önazonos kotorék te világhordalék megértelek elfogadlak szeretlek meghempergetlek hullámozz, ameddig tetszik, és megjön az elengedés felsejlő belengetés mézesmadzag huzavona suvickola életiskola

megpihennék már egy kicsit, ha szabad

funkcionálisan anya volt de anyaként nem funkcionált

várom várlak ott, ahol majd közösen megérkezünk

szexes gerleorgia belenedvesednék

jó út, ahogy vagy pont ahogy vagy ahogy létezel amikor elindulsz, és ahogy megérkezel gázlángförgeteg fáj és beteg és ott lakik a gyógyulás a megismerés lágy ölén benned és odakinn elringat a világ ha elhiszed, hogy benne vagy és egyként kovácsolod újra önmagad ahogy megragadod és elengeded ahogy újra fáj, ahogy begörbül, és újra nyit . marokfogás görcs lélegzet egység szétszóródás és újraforgatás szeretet és elengedés . megtámasztalak ha hagyod, hogy megfogjam a saját kezed vezesselek, elengedjelek és újra találkozzunk, ha kell erős barátság erős szeretet elasztikus förgeteg nem szakad a kozmikus drámatánc várlak ott, ahol majd találkozunk, ha találkozunk és újra átöleljük egymást az átlényegítő bolyongást én is elveszek és felbukkanok majd saját magam jogán naspolyám

well contained szófosás jó kupi

az önazonosságban feldereng a para hogy mit gondol maga de kit érdekel? elengedem nehéz, de megfialom az érzetet megélheted

kinyílt az ég vad csipáján tágul a tudat felfordulat megbolygat és újrakalibrál a végtelen tekintetem belengetem álmaim vak lován elléptet a ferde kín lüktetek és habzom és felölelem a bolygót a bennem forgó lüktető fortyogó zenebona hordót

a tökéletesség megvéd a valóságtól

magamra záródom Újra én leszek a szegény kis csenevész Gyászolom az önazonosságomat Elbuktam a világ veszély Felhúzom csuklyás maszkomat újra megérkezém

szerintem okés, ha néha fáj

alaposan megkefél a kozmikus kunkorodás fodros kócos elmeszopkodás pici buci tolongó bolyongás megindul az agyfosás kozmikus vargagiliszta csellengi a nyíló belengés táncait rőtsárga kék zöldellés Földfekvés

Szorgos hangyaboly Végtelen ciklusokban Értelmet talál

elmerész nélkül elmerészkedem

tüskeböködés szétválik az összenőtt kupac eltaszítasz, és fáj, sajog a toporzékolás a pusztítás és tudom, hogy nem akarod és tudom, hogy nehéz és tudom, hogy nem tudsz máshogy de kedves lángleány ha döfsz, én szaladok ha égetsz, megmaradok üvöltő szökkenés és nem biztos, hogy visszatérek valaha a régi ölelések fájdalmaiba és sajnálom, hogy fáj és sajnálom, hogy szenvedsz és csalódott vagyok és görcsös torzulat a kín elasztikánk szakítópróbája szétfeszít erős lesz vajon? a kavargó ősvadon csak akkor, ha nem akarom ha elengedem, és elhagyom és te se böksz tovább akkor talán mindketten visszakunkorodunk megfordulunk és felbukkan új évszakunk kis rugdaló remény lángmanó és szánkalény . eközben nevetek, mert tudom hogy én jöttem túl közel az én hibám megijesztettelek bocsáss meg

sápadt világszögleten kukkant ki a hold felhők árnhyajóin utazik az idő a föld törött arcán botladozik a fájdalom megtántorodom

nyifi-nyafi

amikor egy másik szél visszafúj

nincs kedvem lélegezni sem kösz a depressziót ribanc